2016. augusztus 21., vasárnap

Felvidéki bányavárosok



Körmöcbánya (szlovákul Kremnica, németül Kremnitz, latinul Cremnicium) város Szlovákiában, a Besztercebányai kerület Garamszentkereszti járásában. Selmecbányától 40 km-re északra a Bisztrica és a Körmöc-patakok völgyében fekszik. Az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb, aranybányászatáról nevezetes bányavárosa és pénzverőhelye.
A várost sziléziai és türingiai német telepesek alapították a 12. században. 1328-ban Cremnychbana, 1332-ben Cremnic, 1335-ben Cremnech, 1338-ban Cremnuch, 1343-ban Crempnuch, 1389-ben Chrempnichya, 1394-ben Chrempnichya, 1394-ben Cremnicia, 1476-ban Krembnicia, 1526-ban Kremnica alakban szerepel a korabeli forrásokban.
Károly Róbert 1328. november 17-én szabad királyi bányavárosi jogokkal látta el és megalapította pénzverdéjét. 1335-től itt verték a híres aranyforintot, mely körmöci dukátként is ismert volt. A város fontossága miatt mindig a királyok kegyeit élvezte. 1390-ben lakói mentesültek a vámoktól. 1425-ben hetivásárok tartására kapott jogot. Aranybányászatának fénykora a 14 - 15. századra esik. A 15. század közepén a város 9 városnegyedből állt, 250 házában 690 családban mintegy 3000 lakos élt. Évente már 14000 körmöci dukátot vertek itt.
1433-ban elfoglalták és kifosztották a husziták. 1449-ben Hunyadi János sikertelenül ostromolta, a várost ekkor már magas kőfal és vizesárok védte. 1462-ben békekötéssel szerezte vissza Mátyás király. A támadásokat később is könnyen kivédte, 1560-ban azonban tűzvész pusztította és a város harmada leégett. A 16. században elterjedt a reformáció, a visszatérítés a jezsuiták révén 1653-ban indult meg. 1604-ben Bocskai serege előtt először nem nyitott kaput, de 1605-ben mégis behódolt. Bethlen Gábort is beengedte falai közé.
1652-ben papírgyárat alapítottak itt. A város 1696 és 1788 között országos vásártartási jogot élvezett. 1715-ben 474 adózó polgár és 193 zsellércsaládja volt. Közülük 390 bányász, a többiek nagyrészt kézművesek voltak. 1767-ben bányáiban összesen 1299 bányász dolgozott. 1787-ben Körmöcbányának 509 háza volt 1152 családdal és 5147 lakossal. 1828-ban 538 házában 4944 lakos élt. 1849-ben a téli hadjárat során határában ütközött meg Görgey a császáriakkal, majd egy bányaátjárón tört át Besztercebánya felé. Védműveit jórészt 1872 körül bontották le. A vasútvonal 1869 és 1872 között épült meg a városba. A század vége felé egymás után épültek gyárai és üzemei. 1910-ben 4515 lakosából 1514 német, 1501 magyar és 1482 szlovák volt.

Nevezetességei

  • Csak a nyugati és déli oldalon maradtak meg falai, valamint a déli alsó városkapu és a délkeleti és délnyugati saroktorony.
  • A város északkeleti részén emelkedő hegyen áll az 1465-ben épült Szent Katalin plébániatemplom kettős védőfallal övezve, korabeli Szűzanya szoborral. 1885-ben Storno Ferenc renoválta.
  • Körmöcbányai vári orgona fesztivál a Szent Katalin plébániatemplomban (júliusban és augusztusban).
  • Búcsújáróhely a 13. századi eredetű ferences templom, benne a Lorettói kápolna 1750 körül festett Mária-képpel.
  • Ugyancsak 13. századi a Szent András körtemplom, amely a vár egyik régi körbástyájában van. Ez volt a vár eredeti temploma.
  • A városi múzeum a helyi bányászat és pénzverés történetéből nyújt gazdag ismertetést.
  • Pénzverdéje, ahol 700 éve verik folyamatosan az érméket.
A körmöcbányai pénzverde a történelmi Magyarország legjelentősebb pénzverdéje volt, majd 1918 után Csehszlovákia, illetve Szlovákia egyetlen pénzverdéje. A közel 700 éves pénzverde híres volt az ott vert aranyak (később dukátnak nevezett forintok) tisztaságáról, így azok a korabeli Európa közkedvelt fizetőeszközei voltak. 2011. februárja óta az Európai Kulturális Örökség része. A város környékén már a 11. században bányásztak aranyat. Károly Róbert, miután megszilárdította politikai hatalmát, a királyi jövedelmeket is rendezni kívánta, ezt az aranyválság miatt felértékelődött aranybányászat fellendítésével, stabil pénz verésével és a veretlen nemesfém kivitelének korlátozásával kívánta elérni.
A körmöcbányai pénzverde működését 1328. november 17-étől számíthatjuk: Károly Róbert ekkor adta ki II. Vencel cseh király 1300-ban kelt „Ius regale montanorum” nevű bányajogi kódexének mintájára azt a kiváltságlevelet, mely – más bányásztelepülések mellett – a körmöcbányai telepeseknek a csehországi Kutná Hora hospeseihez hasonló szabadságjogokat biztosított. A város ennek értelmében szabad királyi városi rangra emelkedett és pénzverdét állíthatott fel.
Városi rangra emelése annak volt köszönhető, hogy a kiterjedésében legnagyobb magyar pénzverő- és bányászkamara a várost választotta székhelyéül. 1329-ben indult meg az ezüstgarasok, majd legkésőbb 1335-ben firenzei fiorino d'oro mintájára az aranyforintok verése, ezeket később dukátnak nevezték (a hasonlóan firenzei mintára készülő velencei ducatus d'oro nevéből; a ducatus itt a dózséra utal). Ez időben a bányák kb. 400 kg aranyat termeltek évente.
1433-ben a husziták foglalták el. 1462-ben Mátyás király ostromával került ismét magyar fennhatóság alá. 1469-ben Körmöcbányán már négy kohó és huszonkilenc érczúzó malom működött. A 16. században, a stratégiailag meggyengült Magyar Királyságtól a Thurzók és Fuggerek vették át a körmöci bányák termelési jogát. A törökök többször ostromolták, ám a jól védhető várost elfoglalni nem tudták.

A pénzverdét a 15. században költöztették a városfalakon belülre, a város északnyugati részébe. Ott is maradt egészen 1986-ig, amikor a város szélén épített új, modern üzemegység vette át feladatát, mely sokkal kevésbé zavarja a városközpont egyedülálló légkörét. A régi, belvárosi üzemrészben csak az emlékérmek gyártása maradt.
Az első, tudottan Körmöcbányán vert emlékérem II. Lajos király koronázása alkalmából készült 1508-ban. Később, a 17. században a Rothenfelsi Roth család által készített Szent György-medálok váltak híressé.
A városfalakon belüli üzemrész az 1881-1889 közötti átépítésekor nyerte el jelenlegi formáját.
Az első, ismerten itt használt pénzverőgép 1565-ből származik. A 17. század közepétől táskás hengeres pénzverő gépeket használtak. A 18. században az orsós pénzverő gépek, a balancierók használatára tértek át. Ezt az új géptípust Daniel Warou svéd mérnök először itt vezette be 1710-ben. Abban az időben a Habsburgok uralma alatt álló országokban a körmöcbányai jelentette a mintát a többi pénzverde számára, itt tervezték és építették meg az új konstrukciójú pénzverőgépeket és ezekkel látták el a többi pénzverdét.
A Körmöcbányán készített magas és állandó aranytartalmú dukátok száma és aránya a 15. század végétől a környéken kitermelt arany mennyiségével párhuzamosan csökkent. Egyre nagyobb arányt képviseltek a kevésbé nemes anyagokból készült pénzérmék. 1499-ben kezdték meg az ezüsttallérok verését a városban. Az utolsó fizetőeszközként használt aranydukátok 1881-ben készültek a pénzverdében.
A körmöcbányai gépeket 1918. október 25-30 között leszerelték, a felszereléssel és a nemesfémekkel együtt Budapestre szállították. A Tanácsköztársaságtól kezdve Budapesten folytatódott a magyar pénzverés (továbbra is körmöcbányai verdejellel, egészen 1922-ig). Az 1918. október 28.-án megalakult Cseh–Szlovák Köztársaság területén Körmöcbánya volt az egyetlen pénzverő (a prágai pénzverdét még 1856-ban zárták be). Itt készült mind az első, mind a második Csehszlovákia összes pénzérméje. 1993-tól itt verték a szlovák korona pénzérméket, 2008-ban pedig megkezdődött a szlovák euróérmék gyártása.

Körmöcbánya városi levéltárnoka volt az 1800-as évek második felében Krizsko Pál, aki a levéltárakban végzett kutatómunkája során összegyűjtötte és 1879-ben közzétette a körmöcbányai pénzverdei alkalmazottak és kamaragrófok névsorát "A régi körmöczi kamara és grófjai" címmel. Munkássága értékes adatokat szolgáltatott a késő középkori védjegyek feloldásához.

Híres emberek


Testvérváros Várpalota

Ország Szlovákia

Kerület Besztercebányai

Járás Garamszentkereszti

Rang város

Első írásos említése 1328

Polgármestere RNDr. Zuzana Balážová

Irányítószáma 967 00

Körzethívószáma 00421 (0) 45

Teljes népessége 5597 fő (2006)

Népsűrűsége 130 fő/km²

Tszf. magassága 564 m,

Területe 43,14 km²

Selmecbánya (szlovákul Banská Štiavnica, németül Schemnitz) város Szlovákiában a Besztercebányai kerület Selmecbányai járásában. Járási székhely. Az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányavárosa. Gyakran csak Selmecként emlegetik.

Besztercebányától és Zólyomtól délnyugatra a Selmeci-hegységben egy völgykatlanban az 1009 m-es Szitnya hegytől északra található. Festői fekvésű város, utcái más-más szinten, teraszosan alakultak ki.

A város alapítását illetően több legenda is létezik, a legismertebb szerint a város mellett található ezüst- és aranylelőhelyeket két szalamandrának köszönhetően találta meg egy Sebenitz nevű pásztor az Óhegy lábánál.

IV. Béla 1238-ban szabad királyi városi rangra emelte, s a tatárjárás után bajor és szász bányászokat telepített be, kiknek jogkönyvét is megerősítette. A középkorban évszázadokon át Magyarország legfontosabb ezüst- és aranybányái voltak itt. Szabad királyi város volt, ahol a bányászat a waldbürgereknek nevezett polgárság kezében volt és e jogokat a kincstár csak később szerezte meg. 1443-ban szörnyű földrengés pusztította a várost.

Virágkorát a 15. századtól a 18. századig élte. A világon először itt alkalmaztak puskaport a bányászatban (1627-ben). 1762. október 22-én kelt Systema nevű leiratában Mária Terézia megerősítette az udvari kamara döntését, így itt jött létre a világ első bányászati akadémiája, melynek elődje az 1735-ben alapított Felsőfokú Bányatisztképző Intézet volt.

Az oktatási intézményt 1919-ben átköltöztették Sopronba. Az erdőmérnöki kar Sopronban maradt, de a kohó- és bányamérnöki karokat 1949-ben továbbköltöztették Miskolcra. Az Akadémia utódegyetemeinek hallgatói és volt diákjai a mai napig is ápolják és őrzik az ott kialakult hagyományokat, illetve szent városukként tisztelik és rendszeresen látogatják.

1782-ben Magyarország harmadik legnagyobb városának számított Pozsony és Debrecen után 23 192 lakosával (elővárosokkal együtt mintegy 40 000 lakossal). 1786-ban a város elnyerte a jogot, hogy országos vásárokat tarthasson. A bányászati tevékenység a 19. század második felétől lehanyatlott és a lakosság száma is csökkent (1956-ban például már csak 10 400 volt).

Selmecbányán keletkezett a híres Bányászhimnusz, amely az egykori Magyarországon mindenütt elterjedt a magyar bányászok között.


Selmecbánya városlakóinak viselt dolgait Király Ernő, a helybéli líceum igazgatója írta meg a Borovszky-féle Magyarország vármegyéi és városi sorozat Hont vármegyéről és Selmecbányáról szóló kötetében. 1543-ban az uralkodó által kinevezett kohószámvevő részegen mulatozott cimboráival, és agyonszúrt egy vétlen embert. A bányaváros bírái és tanácsosai pallosjogukkal élve halálra ítélték, és fejét póznára tűzték. 1585-ben strassburgi alkimisták borzolták a polgárok idegeit, majd a törökök elrabolták a szépséges Dóczy Lőrincnét. 1679-ben egy tállyai pap által vezetett négyezer fős kuruc sereg tört be a városba, hogy „hűtlen és kétszínű viselkedésért” megbüntessék lakóit. Több történetet olvashatunk Mikszáth Kálmán és Kosáryné Réz Lola tollából, mint például a többször is feldolgozott Leányvári Boszorkány.

Városháza: A korábban egyemeletes épület mai alakját 1787-88-ban nyerte, és tornyát is ekkor építették. A torony nevezetessége az óra, melynek mutatói fordítva jelzik az idő múlását: a kismutató jelzi a perceket, a nagy pedig az órákat. Ennek oka a monda szerint az, hogy a városon rendszeresen átutazó kereskedők nem voltak hajlandóak hozzájárulni az óratorony építési költségeihez, így a selmeciek úgy döntöttek, hogy akkor ne is tudják leolvasni a pontos időt az óráról…

Látnivalók

  • Óvár (48-as emlékmű, múzeum)
  • Leányvár (Újvár)
  • Nagyboldogaszony plébániatemplom (13. század)
  • Szent Katalin templom (15. század vége, gótikus)
  • Havasboldogasszony templom (1480).
  • Szent Erzsébet templom (13. század).
  • Nepomuki Szent János kápolna (1714).
  • Havasboldogasszony kápolna.
  • A Kálvária 22 kápolnája (1751).
  • Klopacska
  • Kémiai, bányászati, erdészeti paloták, botanikus kert
  • Szentháromság tér
  • A városháza toronyórája (felcserélt mutatókkal)
  • Abszint és Klinger tó
  • Szélaknai kapu
  • Kerpely Antal sírja, és három temető professzorsírokkal (Péch Antal)
  • Evangélikus Lyceum (Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Sajó Sándor, Andrej Sládkovič szlovák költő is itt tanult).
  • Bányamúzeum és skanzen. A várostól 2 km-re Hegybánya irányában található az 1974-ben létesített múzeum. Skanzenében többek közt bányagépek, bányamozdonyok, kézi meghajtású fából készített szellőzőberendezés látható. A Bertalan-tárnában (szlovákul Štôlňa Bartolomej) tanulmányutakat szerveznek a védőruházatba beöltöztetett látogatók számára.
  • Kammerhof
  • Terasz
  • Maflasarok
  • Ásványkiállítás

A belváros

Történelmi belvárosát az UNESCO a világörökség részének nyilvánította 1993. december 11-én. A belváros épületeinek jelentős része, (így például a főtér házai, a Lyceum) azonban elhanyagolt, lehangoló állapotban van.

A városhoz kapcsolódik


Selmecbányán született

Művészet

Csontváry Kosztka Tivadar 1902-ben festette a Selmecbánya látképe című művét, amely ma Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban látható.

Egyéb

A Pro Patria – Honismereti Szövetség és a Történelemtanárok Társulása hagyományosan Selmecbányán tartja nyaranta a szlovákiai magyar diákok nyári történelmi-honismereti táborát.

Testvérvárosai

A selmecbányai Akadémia alapítását a bécsi udvari kamara 1735. június 22-i leiratától számíthatjuk. Ez alapján Selmecbányán olyan bányatisztképző tanintézet (Bergschule, Berg Schola) jött létre, amelynek a feladata a bányászati-kohászati szakképzés volt, olyan műszaki szakemberek képzése, akik a bányaművelés–bányajog, a bányamérés, az ércelőkészítés, a kémlészet–kohászat, valamint a pénzverés–aranyválatás területének szakértői lehetnek, és képesek termelési, igazgatási, jogi feladatok ellátására. Az első Bergschule két éves képzési időt biztosított, miként az 1763-ban létrehozott Bergakademie is. Utóbbi 1770-ben tért át a hároméves képzési rendszerre, majd 1846-tól már négy (az erdészeknél három) évfolyamon oktattak. A tanintézet tanárai, professzorai között számos világhírű, a szakma nemzetközi élvonalába tartozó szakembert találunk: Mikoviny Sámuel, Nikolaus Jacquin, Giovanni Antonio Scopoli, Christoph Traugott Delius, Christian Doppler, Kerpely Antal, Farbaky István, Herrmann Emil, Cséti Ottó és még sokan mások.
A tanintézet a legrégebbi, életképesnek bizonyult bányászati–kohászati iskola, mérnökképző, műszaki felsőoktatási intézmény, a Miskolci Egyetem és a Nyugat-magyarországi Egyetem jogelődje. Úttörő volt abban is, hogy a Habsburg Birodalmon belül ez volt az első nem egyházi, állami alapítású tanintézet. Az Akadémia – ez az elnevezés 1904-ben szűnt meg, amikor főiskolává szervezték – a trianoni békeszerződést követően kénytelen volt beszüntetni működését Selmecbányán, és Sopronba költözött.

Magyarország évszázadokon keresztül az európai nemesfém termelés élvonalába tartozott. A 13. században a kontinensen termelt arany öthatodát, az ezüst egynegyedét adta az ország. Később, a 15–16. században a réztermelésben is világpolitikai szerepet töltött be az ország. Az 1770-es években az állami bevétel 30 %-a a bányászat-kohászatból származott. A 18. századra a hazai bányászat és kohászat központja már Selmecbánya térségében volt. Európa-szerte elismerték a technológiai színvonalat, a vezetési módszereket és az ide koncentrálódott szaktudást. Ugyanakkor azonban lassan az addig könnyen kitermelhető érctelepek kimerültek, a bányászoknak egyre mélyebbről kellett kitermelni a nyersanyagokat, a kohászoknak pedig a gazdaságosabb érckinyerés megvalósítása és a nehezebben kohósítható ércfajták feldolgozása jelentett újszerű feladatokat. Mindezekhez jól képzett szakemberekre volt szükség, akiket új elvek, új tematika szerint készítenek fel a szakmai feladatok megoldására. Az addigi európai egyetemi képzés csaknem kizárólag humán jellegű volt (nyelvek, filozófia, teológia), a matematika és a fizika oktatásában is inkább a filozófiai vonatkozások domináltak, a kémiát pedig a középkor visszamaradott elvei szerint taglalták, azt is felületesen. Az egyetlen korszerű, egzakt alapokon nyugvó képzés a hadmérnöki tudományok terén valósult meg.
A helyzet elkerülhetetlenné tette a szakmai szempontok szerint szervezett oktatás megszervezését. Szakoktatás már korábban is, a 17. század elejétől létezett, mégpedig kincstári szervezésben. Ezt már egy 1605-ös rendelkezés is bizonyítja, amelyben az expectansok (növendékek) szolgálati helyéről rendelkeznek. Egy másik rendelkezés a képzés fő szakterületeit rögzíti (bányamérés, kohászat, bányaművelés). A képzés magasabb szintre emelésének gondolata 1716-ban merült fel, amikor egy bányászati-kohászati tanintézet (Berk Schuel) felállításáról volt szó. Az említett intézmény a következő évben kezdte meg a működését – négy tanulóval – a csehországi Sankt Joachimstahlban (ma Jáchymov).

A Bergschule

A bécsi kamara hozzáértő szakemberei világosan látták a bányászat-kohászat fontosságát, és a gazdaság vezérágazataként tekintették. Ezért szükségesnek tartották az alsó-magyarországi (Garam-vidéki) kincstári bányászat-kohászat számára is a szakemberképzést. Ezt a bécsi udvari kamara 1735. június 22-i leirata alapján valósították meg a Bergschule (Bergschola, Bányászati–kohászati Tanintézet) megteremtésével. A képzéshez részletes instrukciókat dolgoztak ki (a joachimstahli mintájára). Ez az iskola azonban sokkal jelentősebb lett, itt a jog, a pénzverés és az aranyválatás is tananyag lett, a tanulói létszámot pedig nyolc főben állapították meg. Létesítettek még más helyeken (Szomolnok, Oravica) is hasonló iskolákat, de azok hamar, néhány év után megszűntek.
A tanintézet tennivalóit az Instrukció(Tantervi utasítás) tartalmazta, ma már meglepőnek tűnő részletességgel. Az utasításban taglalják a Bergschola „fősphareá”-it (főtanszakait), miszerint az elsajátítandó tananyag négy főtanszakra oszlik:
  • bányaügyi jogszabályok,
  • bányamérés,
  • ércelőkészítési eljárások,
  • kémlészet és kohászat.
Valójában öt főtanszak volt, az ötödik a pénzverés és az aranyválatás volt, nem tudni, miért maradt ki az okiratból.
Az oktatás első évében elméleti alapképzés folyt „matematika” címszó alatt, a második évben viszont már az adott szakterületek elismert szakemberei működtek közre. A hallgatók az államtól ösztöndíjat (stipendiumot) kaptak tanulmányi idejük során, amelynek nagysága egy jól kereső bányai szakember fizetésével ért fel. Ez a tény különösen figyelemre méltó, a tanulóknak nemhogy tandíjat kellett fizetniük, de még ők kaptak juttatást.
A tanintézet első oktatója Mikoviny Sámuel, a „hét alsó-magyarországi szabad királyi bányaváros mérnöke” volt, aki az első évben foglalkozott a hallgatókkal a „matematika” oktatás keretein belül. Mikoviny áldozatos munkájával megalapozta a tanintézetet és bebiztosította fennmaradását. Az 1740-es évek vége felé két segítséget is kapott Tobias Johann Brinn és Karl Jakob Turman személyében. Mindketten korábbi tanítványai voltak. A „matematika” oktatásánál a bányamérnökség tulajdonában lévő szakkönyveket használták. Ezek a könyvek ma a Miskolci Egyetem Selmeci Műemlékkönyvtárában találhatók meg. Akkoriban az oktatás alapját képező szakkönyvek vállalati vagy főkamaragrófi tulajdonban voltak, vagy az egyes oktatók vásárolták meg, és így kerültek az iskola tulajdonába. Az oktatók kötelesek voltak átengedni könyveket és egyéb eszközeiket is az intézménynek, ezt beszámították a fizetésükbe. Ilyenek például a Turman tulajdonából átkerült matematikai és bányamérés témájú könyvek.

Egy 1737-es rendelkezés a kohászat instruktorául Christian Heuppelt jelölte ki. Heuppel korábban az úrvölgyi rézkohászatnál dolgozott, majd a körmöcbányai kohászat főnöke volt. Az iskolai fizetése évi 1000 forint volt. A bányaművelés oktatója Ferdinand Spiegel lett, aki korábban több esetben együttműködött Mikovinyvel bányaművek korszerűsítésében. A zúzóműveletek instruensének Johann Michael Millert nevezték ki, aki Felsőbányán és Selmecen tevékenykedett. A tananyaghoz – példaként – a kémlészet-kohászathoz Lazarus Ercker 1703-as kiadású Probier-Buch, a bányaméréshez Nikolaus Voigtel Geometria subterranea oder Markscheidekunst (1714) című művét használták.
A tanintézetből kikerült bánya-kohómérnökök (akkoriban még nem nevezték mérnöknek őket) teremtették meg a magyar műszaki oktatás tekintélyét, akik képesek voltak eredményesen működni a kincstári vagy a magántulajdonú bányászati és kohászati üzemekben. Egy 1740-es évek végén készült udvari kamarai vizsgálat a Selmec környéki ipar, de főleg a bányászat–kohászat felvirágzását egyértelműen a Schola, ezen belül Mikoviny Sámuel működésének tulajdonította. Ebben az iskolában végzett két – később nagy tekintélyre, sőt világhírre emelkedett – szakember: Karl Josef Hell géptervező és Christoph Traugott Delius, a bányászati szakirodalom megújítója.

Az Akademia Monastica (Bergakademie)

A 18. század közepére megérett a helyzet a bányászati-kohászati képzés magasabb szintre emelésének. Ehhez a végső lökést Johann Thaddäus Peithner, a csehországi bányászati és pénzverészeti hivatal levéltárosának felterjesztése volt, amit az udvari kamarához nyújtott be 1761–1762 telén („Szerény gondolatok a bányászati-kohászati tudományok elméleti stúdiumának a cseh királyságban való bevezetéséről”). Peithner javaslatában négy évfolyamos képzés szerepelt, alapos elméleti alapozással és gyakorlati képzéssel. Az udvari kancellária egyetértett a javaslat lényegével, de az Akadémiát Selmecbányán javasolta létrehozni, két évfolyamos rendszerben – elsősorban a Selmecen felhalmozott oktatási-szakmai tapasztalatra alapozva. Ezt az elképzelést Mária Terézia 1762. október 22-én, az alapítás ügyében összehívott tanácskozás jegyzőkönyvén tett aláírásával szentesítette.
Az első tanszékre (Gyakorlati bányászati és kémiai tanszék) Nikolaus Joseph Jacquint nevezték ki 1763. június 13-án, aki megfelelő felkészülés, azaz a laboratórium, az ásvány- és kőzettár kialakítása után, 1764. szeptember 1-jén kezdte meg ásványtani, kémiai és elméleti kohászattani (metallurgiai) előadásait és laboratóriumi gyakorlatait. Óráinak helyszíne a lakóházának földszintjén kialakított előadóterem és laboratórium volt (a lakóházat a kincstár bérelte Jacquin számára). 1765. augusztus 13-án alakult meg a második tanszék Nikolaus Poda, jezsuita atya kinevezésével. Poda matematikát, fizikát és mechanika–géptant oktatott.
Néhány évnyi működés után egyre erősödött a nyomás a három évfolyamos képzésre való átállás érdekében. Furcsa módon két, egymással is vitában álló nézetcsoport is ezt javasolta. Az egyik csoport elképzelése a kétéves képzés kiterjesztésére épült, azaz hogy az első két évben kell megteremteni az elméleti-tudományos alapokat, amit a harmadik évben ezek gyakorlati alkalmazásával lehet betetőzni. A másik felfogás a „bányászat” három ágára építette volna az oktatást: az első évben a bányagépészet oktatása folyna, kiegészítve a matematikával és a mechanikával, aztán jönne a kémlészet és kohászat (a kémiával, az elméleti kohászattal és az ásványtannal), végül a bányaművelés (a földtan-teleptannal, a bányaméréssel, az ércelőkészítéssel, a bányajoggal és az erdészettel).
A hároméves képzés 1770-ben valósult meg, de a két elképzelés kissé zavaros megnyilvánulásaként. Ugyanakkor azonban ez a három évfolyamos, három tanszékes felállás – kisebb változásokkal – hosszú évtizedekig fennmaradt és eredményesen működött. Az átszervezést – a Schola alapításakor kiadott Instrukcióhoz hasonló – terjedelmes rendelkezésben (Systema Academiai Montanisticae) részletezték. Figyelemre méltó, hogy ebben a dokumentumban nevezték először Akadémiának az intézményt.

A rendelet intézkedett a felvétel rendjéről. Eszerint az akadémiára jelentkezőknek már valamilyen egyetemi szintű „filozófiai kurzus” elvégzését kell igazolniuk, ennek hiányában felvételi vizsgát kell tenniük. Ugyanakkor előnyben részesítik a „szakmabeliek” fiait. Az oktatás egész évben folyik, és a hallgatóknak negyedévente vizsgát kell tenni a professzor előtt, félévente és évente pedig fővizsgát a főkamaragróf (aki egyben az intézet igazgatója is) jelenlétében. A Systema rendelkezése szerint az Akadémián három tanszék működik. A Matematika-mechanika-gépészeti tanszéken Nicolaus Poda, az Ásványtan-kémia-elméleti kohászattani tanszéken Giovanni Antonio Scopoli, a Gyakorlati bányászati tanszéken pedig Christoph Traugott Delius volt a kinevezett professzor. Az okirat a professzorok kötelező feladatául írja elő, hogy saját nyomtatott könyvet kell írniuk az oktatott tárgyakhoz. A professzorok bányatanácsosi rangban álltak. A rendeletben részletekbe menően tárgyalják külön-külön az egyes évfolyamok elméleti és gyakorlati oktatását, de még a végzősök elhelyezkedéséről is szót ejtenek. A Systema sajátossága, hogy Mária Terézia úgy hagyta jóvá, hogy az erdészet oktatására kiemelt figyelmet kell fordítani: „Jóváhagyom ezen elkészített tervet, és különös megelégedéssel tölt el a bizottság elnökének az ügy iránt tanúsított buzgalma; azonban az erdők művelésére is különös gonddal legyenek, mert az erdőkre a bányászathoz és kohászathoz feltétlenül szükség van.

A professzoroknak előírták, hogy egy rövid felkészülési idő után, ami alatt egy általuk választott szakkönyvet használtak tankönyvként, saját nyomtatott könyvet kell írniuk a tantárgyakhoz. Nikolaus Jacquin például eleinte Chr. E. Gellert könyvére támaszkodott (aki később selmeci professzor lett), előadásainak kézirata pedig fennmaradt. Jacquinről tudni kell, hogy a korabeli korszerű kémiát oktatta, elszakadva az akkoriban még általánosnak számító flogisztonista kémia-felfogástól. Tanszéki utóda Giovanni Antonio Scopoli, aki inkább az ásványtan és a botanika szakértője volt. A következő kémia tudós Ruprecht Antal volt, aki híres volt kísérletező és kutatási módszereiről. Ezek a professzorok alakították ki azt a laboratóriumi oktatási módszert, ami világhírűvé tette Selmecet, és ez a módszer terjedt el egész Európában a kémia oktatásban (a franciaországi École Polytechnique közvetítésével). Az ásványtan területén Scopoli adott ki szakkönyvet, Delius pedig megírta világhírű bányaművelés könyvét, amit a tudománytörténet jelentőségében Agricola De re metallicája mellé állít. A mechanika-gépészet könyveit Poda írta, a bányamérést pedig Möhling fontos könyvéből tanulták. A selmeci hagyományok az elméleti képzésen túl fontos szerepet szántak a gyakorlati képzésnek is, aminek az üzemlátogatások, gyakorlatok mellett fontos szerepet szántak a modellek alkalmazásának is. Ennek érdekében az 1770-es évektől külön mechanikust alkalmaztak a modellek elkészítésére. Az akadémia könyvtára a Schola 298 kötetes gyűjteményén alapult, de a professzorok folyamatosan bővítették új szakkönyvekkel és folyóiratokkal. Később Peithner szakkönyvtárának java – mintegy hatszáz kötet – is a könyvtárat gazdagította.

Az Akadémia nemzetközi híre ebben az időben elvitathatatlan, de nemcsak a fent említett kémiaoktatás miatt, más területek oktatói, tudósai, diákja is szívesen töltöttek hosszabb-rövidebb időt Selmecbányán (Svédországból, Oroszországból, Spanyolországból, Bajorországból és máshonnan). Selmecen dolgozott néhány hónapig Alessandro Volta, de más olasz fizikusok, kémikusok is (Savaresi, Tondi, Lippi stb.). Az akadémián végzett mérnököket szívesen fogadták – a hazai vállalatokon kívül – külföldön is (Törökországtól Mexikóig), néhányan pedig az Akadémia oktatói lettek.
A 19. század elején az Akadémia nemzetközi kisugárzása csökkent, ami nem a színvonal csökkenésével magyarázható, hanem inkább azzal, hogy a műszaki-természettudományos fejlődés vezető ereje már nem a bányászat-kohászat volt, másrészt Európa-szerte hasonló célú iskolák sorát hozták létre. 1809-ben bevezették az oktatásba a „filozófiai kurzust”, amely matematikai és fizikai előtanulmányokat jelentett az akadémiai képzés megszerzéséhez, és végső soron az ilyen képesítéssel nem rendelkezők számára könnyítették meg a főiskolára való bejutást. Aki már rendelkezett ilyen képesítéssel, rögtön a második évfolyamon kezdhette a tanulmányait. Ugyanakkor az oktatási idő három és fél, illetve négy évre emelkedett, ugyanis bevezették a fél, illetve egyéves szakmai gyakorlatot, amit különböző bánya- és kohóüzemeknél kellett teljesíteni. 1839–1940-ben két új tanszéket alapítottak: az Ábrázoló geometria és építészet, valamint az Ásványtan-földtan-őslénytani tanszéket.
A század első felének oktatói közül meg kell említeni három kiemelkedő professzor-egyéniséget. Josef Schittko a matematika, a fizika és a mechanika tantárgyakat oktatta, és a bányagépészetben és az ércelőkészítésben ért el kiemelkedő eredményeket. Wehrle Alajos kohászatot, kémiát és ásványtant tanított, akinek fő műve a kétkötetes kémlészeti és kohászati tankönyv, amely először foglalkozott tudományos igényességgel a vas kohászatával. Johann Lang a bányaföldtan, a bányaművelés, a bányagépészet és a bányajog professzora volt, és ő vezette be először a teodolitot a bányatérségek felmérésére.

A Berg- und Forstakademie (Bányászati-kohászati és erdészeti akadémia)

1838-ban reformtervezet került a királyi kamara elé, amelyben oktatási és szervezeti korszerűsítéseket vázoltak fel. A módosítások azonban csak 1846. október 6-án valósulhattak meg, ekkor szentesítette V. Ferdinánd király a Berg- und Forstakademie (Bányászati-kohászati és erdészeti akadémia) létrehozását. Az új intézmény már levált a selmecbányai főbányagrófságtól, az erdészeti tanintézetet pedig az Akadémiához csatolták. A tanulmányi időt négy évre emelték a bányász-kohász hallgatók számára, az erdészekét pedig kettőről háromra. Az oktató testület hat – bányatanácsosi rangú – professzorból, egy adjunktusból és öt asszisztensből állt, akiket három tiszteletdíjas óraadó egészített ki. Nem érdektelen áttekinteni a korszak tanszékeit:
  • Matematika–fizika–mechanikai tanszék, professzor: Christian Doppler (kinevezve: 1848 februárja),
  • Kémiai–kohászati tanszék, professzor: Bachmann József (kinevezve: 1846),
  • Bányaművelés–bányamérés–bányagépészet tanszék, professzor: Adriány János (kinevezve: 1847),
  • Ásványtani–földtani–őslénytani tanszék, professzor: Pettko János (kinevezve: 1848 februárja),
  • Ábrázoló-geometriai-és építészeti tanszék, professzor: Marschan József (1848-ig),
  • Erdészeti tanszék, professzor: Friedrich Ignaz Schwarz (kinevezve: 1848 januárja).

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszaka

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc döntő hatással volt a selmeci Akadémiára is. Az intézmény a független magyar kormány Pénzügyminisztériuma (Kossuth Lajos pénzügyminiszter), majd a Vallás- és közoktatási minisztérium (Eötvös József kultuszminiszter) felügyelete alá került. Mindezzel együtt járt a magyar oktatási nyelv bevezetése, és az, hogy ösztöndíjat csak a magyar hallgatóknak fizettek.
A forradalom kitörése után a magyar és a többi nemzetiségű hallgatók közötti viszony is megromlott (ekkor a háromszáz hallgatónak a fele volt magyarországi illetőségű, 20–20 %-uk osztrák, illetve cseh, a többi lengyel, olasz és más nemzetiségű volt). Az épületre magyar zászlót tűztek, szeptemberben pedig az akadémiai professzorok magyar alkotmányos esküt tettek (Adriány, Bachmann, Doppler és Pettko, Schwarz azonban nem). Az oktatás októberben megkezdődött ugyan 116 hallgató részére, de a zavaros felvidéki állapotok miatt az oktatás is meglehetősen hektikus állapotokat mutatott. A hallgatók részt vettek a hadi műveletekben is, emiatt december 17-én hivatalosan is beszüntették az oktatást. Ezt követően, 1849 elején, Selmecbányát elfoglalták a császári csapatok, és február elején újra indították az oktatást, de a katonai vezetés megbízhatatlannak tartván az immár csupán 64 fős hallgatóságot, ismét bezáratták az intézményt. Áprilisban felszabadult a selmeci terület, de az oktatás ekkor sem indulhatott újra, mert mindössze hét hallgató volt Selmecbányán. Ők viszont – Bruimann Vilmos tanársegéd vezetésével – részt vettek a nemesfém készlet biztonságos helyre való szállításában: az orosz csapatok gyűrűjén át juttatták el a körmöci pénzverde teljes készletét Pestre.
A kormányzat a forradalmi helyzetben is figyelemmel kísérte az Akadémia sorsát, sőt Eötvös József még 1848 júliusában javaslatot kért az Akadémia igazgatójától, Ritterstein Ágost bárótól, a képzés továbbfejlesztésére. A megvalósításra ugyan nem került sor, de mindenképpen figyelemre méltó a javaslat korszerű szellemisége. A javaslat egy egységes műegyetemi képzést vázolt fel, miszerint a felsőfokú képzést megelőzné egy „mű-tanoda” (Realschule), ahol előkészítenék az ifjakat a felsőfokú továbbtanulásra, illetve középszintű szakembereket és szakmunkásokat képezne. A felsőfokú képzés („mű-egyetem”, Polytechnikum) két éven át általános műszaki-természettudományos képzést adna, és erre épülhetnének a szakmai specifikációt nyújtó három évfolyamos „szakiskolák” (Fachschule), így például a bánya- és kohómérnökképző intézet is.

A levert szabadságharc után

A szabadságharcot követő megtorlás komoly veszteségeket okozott nemcsak az Akadémiának, de az egész magyar bánya-kohómérnöki társadalomnak. Gábel Mátyás selmeci bányamérnököt kivégezték, többen börtönbe kerültek (Bolla Mátyás, Leithner Antal, Szlávy József, Zsigmondy Vilmos és mások), még többen külföldre menekültek (Fuchs Vilmos, Debreczeni Márton, Jendrassik Miksa, Péch Antal stb.). Az Akadémia igazgatóját, Ritterstein Ágostot kétévnyi raboskodás után megfosztották állásától, Adriány Jánost és Lázár Jakabot felfüggesztették, Christian Doppler pedig inkább Prágába költözött.
Az Akadémia ismét bécsi irányítású lett, az oktatást azonban újra kellett indítani. Ez a faladat Pettko János és Bachmann József professzorokra és Bruimann Vilmos tanársegéd vállára hárult. Munkásságuk nyomán megfelelő szakembereket sikerült találniuk az professzori karba. Visszahívták Dopplert a Matematikai-fizikai tanszék élére, utóda Karl Jenny volt. A Kohászati–kémiai tanszék vezetője Bachmann József volt, utóda pedig Václav Mrazek lett, az ásványtan–földtan oktatója Pettko János volt.

Bányászati és Erdészeti Akadémia

Az 1867-es kiegyezés politikai, társadalmi hatásainak részletezése nem ennek a cikknek a feladata, azt azonban meg kell állapítani, hogy a selmeci Akadémiára is rendkívül fontos kihatása volt. Az intézmény az új magyar államapparátus – amelyben fontos szerepet kaptak a szabadságharcban szerepet vállaló bánya-kohómérnökök is – irányítása alá került, fokozatosan bevezették a magyar oktatási nyelvet, az előterjesztett reformtervezetet pedig 1872. augusztus 15-én írta alá Ferenc József. Ennek értelmében az Akadémia levált a selmeci bánya-kohóigazgatóságról, és vezetője az akadémiai tanács által választott igazgató lett. Új tanszékek jöttek létre, így összesen tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint három erdész tanszék alkotta az intézményt.
Fontos változás, hogy az addig egységes „bányász” képzésből négy szak lett: bányászati, fémkohászati, vaskohászati és gépészeti–építészeti szak. Az erdészképzés is két szakon folyt: általános erdészeti és erdőmérnöki szakon. Az alapképzés az első évfolyamon minden szakon majdnem azonos volt, a szakosodás fokozatosan a második évfolyamtól kezdődött. A tanterv lényegében 1895-ig (ekkor a gépészeti-építészeti szak megszűnt Selmecbányán), illetve az 1904-es főiskolai reformig változatlan maradt, csak kisebb változtatások történtek.

Az 1872-es állapotoknak megfelelő tanszéki és professzori beosztás:
  • Mennyiségtani tanszék – Schwatz Ottó,
  • Ábrázoló mértani tanszék – Pöschl Ede,
  • Általános és elemi vegytani tanszék – Schenek István,
  • Elemző erőműtan és szilárdságtani tanszék – Herrmann Emil,
  • Ásványtani, geológiai és paleontológiai tanszék – Winkler Benő,
  • Építészeti tanszék – Lehoczky Gyula,
  • Bányaművelési és ércelőkészítési tanszék – Litschauer Lajos,
  • Bányamérés és geodéziai tanszék – Cséti Ottó,
  • Fémkohászat, fémkohótelepek tervezése tanszék – Schréder Rezső,
  • Vaskohászat, vasgyártás tanszék – Kerpely Antal,
  • Általános és vasgyári géptani tanszék – Farbaky István,
  • Fémkohászati enciklopédia, vasöntészeti tanszék – Kubacska Hugó.
A reformmal összefüggésben 1876-ban bevezették az abszolutórium megszerzése és a kétéves üzemi gyakorlat utáni államvizsga intézményét, amelynek teljesítése után diplomát kaptak a végzettek. Az oklevelek bejegyzése 1895-ig nélkülözte a mérnök kifejezést, hivatalosan csak ezután jelentek meg a mérnöki végzettségre utaló bejegyzések (például bányamérnök, fémkohómérnök, vaskohómérnök).

Bányászati és Erdészeti Főiskola

Közeledve a 20. századhoz, a műszaki és természettudományok robbanásszerű fejlődésnek indultak. Ez mintegy megkövetelte a műszaki felsőoktatás korábban jól működő módszerének, struktúrájának a felülvizsgálatát. Az erre vonatkozó reformelképzelések kimunkálása már 1891-ben elkezdődött. Az elképzelések szerint a szakok számát a hazai ipar igényeihez kell igazítani, a műszaki-természettudományos alapképzést erősíteni kell, a tanulmányi időszakot pedig négy évre kell emelni. A változtatások 1895-ben még nem történhettek meg, csak 1904-ben sikerült megvalósítani.
A változások megmutatkoztak az intézmény nevében is, Bányászati és Erdészeti Főiskola lett, ennek megfelelően a vezetője megnevezése ettől fogva rektor lett. A tanszékek száma húszra emelkedett, az oktatási idő négyéves lett, a szakosodást pedig megtartották. Fontos kiemelni, hogy a természettudományos alapképzés nagy súlyt kapott, a matematika–természettudományos képzés óraszáma 10–30 %-kal több volt az európai hasonló főiskolák, de még a budapesti műegyetem óraszámánál is.
A fejlesztések építkezésekben is megnyilvánultak, az Akadémia (a főiskolává alakulás ellenére is így nevezte az intézményt a köznyelv) fő tanulmányi épülete után 1912-re elkészült a kémiai szárny is. Az 1913/1914-es oktatási évben 580 hallgató tanult a főiskolán, húsz jól felszerelt tanszéken, kiváló oktatói gárda közreműködésével.
Ez az ígéretes fejlődés szakadt meg az első világháború kitörése után. Az anyagi támogatás csökkent, az oktatók és a hallgatók egy részét besorozták, így a hallgatóság létszáma nem érte el a százat sem. Sokan vesztették az életüket a harctereken, és sokan estek hadifogságba.
A selmeci Akadémia létezésének is a világháború, illetve az annak következményeként megkötött trianoni békeszerződés vetett véget. A főiskola 1918-ban megkezdte átköltözését Sopronba (korábban Miskolc is felmerült helyszínként), miközben laboratóriumainak, oktatási eszközparkjának jelentős része ottmaradt, de az értékes könyvtárat sikerült átmenekíteni. A Sopronba került főiskola áldatlan körülmények között, szükségépületekben, fűtetlen laktanyákban kezdte meg működését 1919 tavaszán. Az intézmény diákjai 1921-ben nagy szerepet vállaltak a nyugat-magyarországi felkelésben, és a második ágfalvi összecsapásban az itt tanuló Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató és Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató vesztették életüket.
A Bányászhimnusz Selmecbányán keletkezett, amely az egykori Magyarországon mindenütt elterjedt a magyar bányászok között. Selmecbányától, Tatabányán és Aknaszlatinán keresztül a székelyföldi Parajdig, a bányászok ezt énekelték. Nem tudni, mikor fordították szlovákra, de a felvidéki bányászok is himnuszként éneklik.
A két dalból szerkesztett himnusz mai formájában először 1905-ben jelent meg Tassonyi Ernő Aki a párját keresi című selmeci diákregényében. Első részének szövege Kunoss Endre verse (1838), második része pedig a Felső-Sziléziában a 19. század eleje óta ismert ún. Tarnowitzi Bányászdal: „Schon wieder tönt von Thurme/Schachte/ her…” (Selmec, 1837). Valószínűleg A bányarém című regényes daljáték (Szerdahelyi–Vachot, 1855) révén vált ismertté. Ma elfogadott formája valószínűleg 1880 körül alakulhatott ki.

Ország Szlovákia
Kerület Besztercebányai
Járás Selmecbányai
Rang város
Polgármestere Nadežda Babiaková
Körzethívószáma 00421 (0) 45
Teljes népessége 10 874 fő (2001)
Népsűrűsége 231 fő/km²
Területe 46,7382 km²

Besztercebánya (szlovákul Banská Bystrica, csehül Banská Bystřice, németül Neusohl, latinul Neosolium) város Szlovákiában, 1920-ig Magyarország része, vármegyeszékhely. A Besztercebányai kerület és járás székhelye. 82 100 lakosa van (2004).
Az egykori bányászváros ma Közép-Szlovákia központja, a Garam első nagy kanyarulatában fekszik.
A Beszterce-patakról kapta nevét, amelynek garami torkolatánál épült. A patak neve pedig a szláv „bystrica” (= gyors folyású patak) víznévből eredeztethető. Nevének utótagja ércbányáival kapcsolatos.
Már a kvád törzsek is bányásztak itt ércet a hegyekben, a honfoglalás után kis bányatelepe a zólyomi vár tartozéka volt. A várost a németek alapították a 12. században. 1255-ben említik először „Byzterchebana” néven, amikor IV. Bélától városi rangra emelte és a tatárjárásban elpusztított települést türingiai szászokkal telepítette be.
A legjelentősebb bányavárosok egyike. Első erődítményei a gótikus plébániatemplom körül épültek a 14. században, a városfalakat a 15. században emelték, majd a 16. században megerősítették. Itt tartották a Buda visszafoglalása utáni első országgyűlést. 1620-ban Bethlen Gábor is országgyűlést tartott itt, amely őt királlyá választotta. 1678-ban és 1680-ban Thököly Imre serege, 1703 őszén Rákóczi kurucai foglalták el. A szabadságharc idején fontos hadiipari központ, csak 1708. október 25-én foglalták vissza a császáriak. Erődítményeit ezután fokozatosan lebontották, csupán a Mészáros-bástya és a várostorony maradt meg belőle. Püspökségét Mária Terézia alapította. A trianoni békeszerződésig Zólyom vármegye, valamint a Besztercebányai járás székhelye volt. 1944. augusztus 29-én itt tört ki a szlovák nemzeti felkelés.
Besztercebánya lakosságának nemzetiségi megoszlása szlovák 1910. évi népszámlálási adatok:
4388 fő (41 %) magyar
5261 fő (49 %) roma
94 fő (1 %) német
879 fő (8 %) horvát
121 fő (1 %)
Besztercebánya lakosságának nemzetiségi megoszlása szlovák 2001. évi népszámlálási adatok:
78 690 fő (95 %) magyar
446 fő (1 %) roma
452 fő (1 %) cseh
1154 fő (1 %) morva
1833 fő (2 %)
Ország Szlovákia
Kerület Besztercebányai
Rang város
Polgármestere Peter Gogola
Körzethívószáma 00421 (0) 48
Teljes népessége 81 704 fő (2005)
Népsűrűsége 790,4 fő/km²
Területe 103,37 km²

Városrészek

Garamsálfalva (szlovákul Šalková) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 6 km-re keletre a Garam jobb partján fekszik.
Régi magyar neve Saulfalva volt.
Vályi András szerint „SALKOVA. Tót falu Zólyom Várm., földes Ura a’ Liptsei B. Kamara, lakosai katolikusok, fekszik Szeletzhez nem meszsze, mellynek filiája; határja sovány.”
Fényes Elek szerint „Salkova, tót falu, Zólyom vgyében, a Garan folyó mellett, völgyben; ut. postája Beszterczebánya. Egész urb. telek 9 1/2, erdõ 637 hold; majorsági birtok semmi. Földje közép termékenységű, s jó években tiszta buzát is megterem, len szinte termesztetik. Szarvasmarhát és juhot tenyésztenek. Lakja 229 kath., 172 evang. Garan folyón kivül van egy malmot hajtó hegyi patakja. Hegyei nincsenek, csak kisszerü dombjai. Birja a kamara.”
1910-ben 556, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Szénás (1886-ig Szenicz, szlovákul Senica) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 4 km-re keletre a Garam jobb partján fekszik.
Vályi András szerint "SZENITZE. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura Radvánszky Uraság, lakosai külömbfélék, fekszik Szeleczhez nem meszsze, mellynek filiája; határja jó, fája, legelõje elég van. "
Fényes Elek szerint "Szenicze, tót falu, Zólyom vmegyében, partoldalon, a szeleczi patak mellett, ut. p. Beszterczebánya. Van 141 evang., 41 kath. lak., 6 egész urb telke. Majorság nincs. Földje homokos és jó mivelés mellett mindent megterem. Birja Radvánszky Antal. "
1910-ben 256, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Majorfalva (szlovákul Majer, németül Mayersdorf) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 3 km-re keletre a Garam jobb partján fekszik.
Vályi András szerint "MAJORFALVA. Majersdorf. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura a’ Bányászi Kamara, lakosai katolikusok, fekszik Besztercze Bányához közel, és annak filiája, határjának 2/3 részét Garam vize elönti, földgye termékeny, fája van, piatzáról csak 3/4 órányira van. "
Fényes Elek szerint "Majorfalva, Majer, tót falu, Zólyom vmegyében, rónán, ut. posta Beszterczebánya. Határa fekete föld s minden gabonanemre jó, marhatenyésztésre szinte alkalmas; van 12 urb. telke. A Garan a falu mellett folyik el. Lakja 140 evang., 51 kath. Birja a kamara"
1910-ben 346, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Garamkirályfalva (szlovákul Kráľová) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól délnyugatra fekszik.
1264-ben említik először, egykor királyi szolgálatban álló szolganépek, erdőőrök, halászok települése volt. A zólyomi váruradalomhoz tartozott. 1790 és 1848 között acélüzem működött területén. 1828-ban 17 háza és 81 lakosa volt. lakói mezőgazdasággal foglalkoztak és besztercebányai üzemekben dolgoztak.
Vályi András szerint "KIRÁLYFALVA. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura G. Eszterházy, és több Uraságok, lakosai katolikusok, fekszik Radványhoz közel, és annak filiája, határja termékeny, fája tûzre, és épûletre van elég."
Fényes Elek szerint "Királyfalva, tót falu, Zólyom vmegyében, rónán, a Garan mellett, Radván tõszomszédságában, ut. post. Beszterczebánya. Földe televényes termékeny, minden gabonanemet megterem, még a kukoriczát is. Van 5 3/4 urbéri telke, és terjedelmes földesuri majorsága. Lakja 158 kath., 214 ev. Nevezetes épülete a toborzók laktanyája és Tihanyi kastélya, mind a kettõ a 16-ik század elejérõl. Van itt 7 puskaporgyár, mellyekben 24 ember foglalatoskodik, s évenkint 200-250 mázsa lõport készit, melly a bányákban alkalmaztatik. Birják a kir. kincstár, Tihanyi és Radvánszky család."
1910-ben 631, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. Az I. világháború után bőrgyár, téglagyár, pálinkafőzde üzemelt itt a Hegedűs család birtokán. A felszabadulást követően építőipari objektumok, péküzem létesült a területén. 1960-tól autójavító üzem kezdte meg működését. Garamkirályfalvát 1964-ben Radványhoz csatolták, majd 1966-tól Besztercebánya része lett.

Illésfalva (szlovákul Iliašovce, korábban Eliášovce, németül Sperndorf/Selgersdorf, latinul Villa Sperarum/Ursi Villa) község Szlovákiában a Kassai kerület Iglói járásában. 2001-ben 962 lakosából 874 szlovák és 85 cigány volt.
Iglótól 7 km-re északnyugatra fekszik.
A régészeti leletek tanúsága szerint határában már a kőkorszakban éltek emberek. A kora Árpád-kori települést 1241-ben a tatárok pusztították el ezután német telepesekkel – szászokkal – telepítették be. Illésfalvát 1263-ban villa Ursi néven említik először, ekkor Szepes várának tartozéka volt. Kiváltságait 1271-ben V. Istvántól nyerte, lakói szabad polgárok voltak. A földművelés mellett főként kézművességgel foglalkoztak. 1282-ben Helyaszaza néven szerepel oklevélben, 1320 német nevén Spernsdorf alakban említik. Mai magyar nevén először 1354-ben Ilysfalua alakban említi oklevél. A település fejlődésére kedvezőtlenül hatott Luxemburgi Zsigmond politikája, a szepesi városok lengyel zálogba adása. Még vézetesebbnek bizonyult azonban az 1465-ös esztendő, amikor Szapolyai Imre birtoka lett és elveszítve korábbi jelentőségét egyszerű faluvá vált. A 16. század közepén itt is teret hódított a reformáció és lakói evangélikus hitre tértek. A Szapolyaiak után a Thurzók lettek a falu ura, majd a család 1636-os kihalása után a katolikus Csákyaké lett a település. Ennek hatására lakói újra felvették a katolikus hitet és nem vettek részt a 17. századi Habsburg ellenes harcokban. 1678-ban megtámadták és kirabolták a kurucok. A Csáky család nagyszabású építkezéseket folytatott a falu területén. A régi romos kastélyt és templomot újjáépíttették és a falu mellett új nyárilakot építettek. Az 1831-es év újabb tragédiát hozott a községre, ekkor kolerajárvány pusztította el a lakosság nagy részét.
Vályi András szerint "ILLÉSFALVA. Illasevcze, Selgarsdorf, Villa Spinarum. Tót falu Szepes Várm. földes Ura G. Csáky Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Lõtséhez fél mértföldnyire, határja termékeny, réttye kevés, de jó, legelõje, fája mind a’ két féle, piatzozása Iglón, és Lõtsén."
Fényes Elek szerint "Illésfalva, tót falu, Zólyom vmegyében, a Garan bal partján, Beszterczétõl délre 1/2 órányira: 42 kath., 153 evang. lak. Földje elég termékeny; legelõ jó; erdeje derék. F. u. többen. "
1910-ben 612, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Szepes vármegye Iglói járásához tartozott.

Nevezetességei

  • Barokk templomát 1768-ban gróf Csáky István építtette, a korábbi romos templom helyén.
  • A falu mellett található dombon, a Csáky István által Sans Souci-ra keresztelt nyárilak 1776 körül épült fel.
Ország Szlovákia
Kerület Kassai
Járás Iglói
Rang község
Első írásos említése 1263
Polgármestere Ladislav Grondžák
Teljes népessége 973 fő (2006)
Népsűrűsége 71 fő/km²
Területe 13,49 km²

Keremcse (szlovákul Kremnička) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 4 km-re délre, a Garam jobb partján fekszik.
Vályi András szerint "KREMNICSKA. Tót falu Zólyom Várm. földes Urai Rakovszky, és több Uraságok, lakosai katolikusok, fekszik Besztertze Bányához fél mértföldnyire, határja középszerû. "
Fényes Elek szerint "Körmöcske, (Kremnicska), tót falu, Zólyom vmegyében, rónán, a selmeczi országutban, ut. p. Beszterczebánya. Földe agyagos homok, mindenre alkalmas; van 16 urb. telke és földesuri majorsága. Lakja 218 ev., 49 kath. Határát a Garan vize hasitja. Birja a Rakóvszky család, kinek itt szép kastélya van, és a Radvánszky család. "
1910-ben 747, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. 1945-ben 747 szlovák felkelőt végeztek ki itt a németek. A tömegsír felett emlékmű áll.

Rakolc (1886-ig Rakitócz, szlovákul Rakytovce) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben. Alsó-és Felsőrakitóc egyesülése.
A városközponttól 6 km-re délre, a Garam jobb partján fekszik.
Vályi András szerint "RAKITÓCZ. Rakitovecz, Felsõ, Alsó Rakitócz. Két tót falu Zólyom Vármegyében, Felsõnek földes Ura Zsolnai, Alsónak is Zsolnai, és Gróf Teleki Uraságok, fekszenek Radványnak szomszédságában, mellynek filiáji, Zólyomhoz 1 mértföldnyire, Garam vizéhez sem meszsze, határbéli földgyök meglehetõs termésû."
Fényes Elek szerint "Rakitócz, (Alsó és Felsõ), 2 tót falu, Zólyom vmegyében, 62 kath., 56 ev. lak. Szép erdõ, meglehetõs határ. F. u. többen. Ut. p. Beszterczebánya 1 óra."
1910-ben 148, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Radvány (szlovákul Radvaň) Besztercebánya településrésze Szlovákiában a Besztercebányai kerület Besztercebányai járásában, Besztercebánya központjától 1 km-re délre. Egybeépült a szomszédos Garamkirályfalvával. Neve a régi magyar rogyvány (= mocsaras hely) főnévből ered.
A település a 13. század közepén keletkezett, akkor amikor az addig királyi tulajdonban levő területet a Radvánszky család ősei Radun és fiai kapták adományként. Írott forrásban 1263-ban említik először. A településnek 1287-ben már állott temploma. A 14. majd a 15. században átalakították, 1517-ben Mária-kápolnát építettek hozzá, amelyben a Fájdalmas Szűzanya kegyszobrát helyezték el. 1744-ben a szobrot az új főoltárra helyezték, és már ekkor kedvelt kegyhelynek számított. 1687-ben már kastély volt itt, amelyet valószínűleg a mai helyén építtetett 1600 körül a Radvánszky család. A 17. század közepétől híres Kisasszonynapi vásárokat rendeztek a községben. Lakói mezőgazdasággal és kézművességgel foglalkoztak, kézműves céhei 1633-tól alakultak. 1828-ban 168 házában 1218 lakos élt.
Vályi András szerint "RADVÁNY. Tót Mezõváros Zólyom Vármegyében, földes Ura Radvánszky Uraság, a’ kinek két kastéllyával ékeskedik; a’ felsõbb épûlet felett ez olvastatik: CeLsa CaDVnt VltIIs, CresCVnt VIrtVte teneLLa tVrrIs LaXa IaCet, ponDere pressa sVo. Valamint a’ kastély díszes, úgy könyvtárja, és pénz gyûjteménnye is jeles. Lakosai katolikusok, és másfélék is, fekszik Garam vize mellett, Besztertze Bányától nem meszsze, lakosai számosan mesteremberek, határja olly minémûségû, mint Lukaviczáé, javai szépek, és külömbfélék, elsõ osztálybéli."
Fényes Elek szerint "Radvány, tót m.-város, Zólyom vmegyében, rónaságon, Beszterczebánya tõszomszédságában, a Garan vize mellett, s Beszterczétõl az Udorna vize választja el. – Terûlete nem tudatik. Urbéri telek 5, a többi irtvány; de vannak a földesuraságnak is szép majorságai. Homokos agyag földe jó mivelés mellett minden gabonanemre alkalmas. Népessége 1010 ágostai, 470 kath., kik közt 5 telkes gazda, 148 zsellér, 75 lakó, 169 mesterember, 2 kereskedõ. – Van itt 8 posztósbul alakult társulatnak nevezetes posztógyára, melly 36,000 frt. alaptõkével évenkint 100,000 frt. értékü kelmét állit ki, s jobbára Pesten adja el. – Emlitett kézmüvesei közt van 16 késcsináló, 27 fésûs, 35 posztós, 12 kalapos, 2 aranymüves, és több gyufagyár. Ezek mind keresett árukat készitenek, s azokat Magyarország távol vidékeire elhordják. – Országos vásárt egyet tart, t. i. sept. 8-án, de ez igen hires kirakóvásár, s több napokig tart, de barom- és hetivásárai nincsenek. Nevezetes épületek: a földesurak 3 kastélya, a kath. és evang. anyatemplomok, és egy Fekete-curia nevû vendégfogadó. Birja a várost a Radvánszky csal."
1910-ben 1625, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. Radványt 1966-ban csatolták Besztercebányához.

Nevezetességei

  • A 13. századi kegytemplom. A kegyszobor a késő középkori szobrászat remeke. Falfestményeit Hanula József készítette 1908-ban.
  • A Radvánszky kastély 1600 körül épült.
  • Másik kastélya is 17. századi.

Itt született

Zorkóczy Samu Radvány, 1869 november 9. - Budapest, 1934. április 25. kohómérnök.
Foncsorda (szlovákul Fončorda) Besztercebánya városrésze Szlovákiában a Besztercebányai kerületben. Lakossága mintegy 21000 fő.
A városközponttól 2 km-re nyugatra fekszik.
1953-ban alapították a város felett fekvő Štiavnčky-dombon. Nevét egy a németek áltek felégetett felsőgarami településről kapta. Az 1960-as évektől a helyén modern lakótelep épült fel, mely mára 20000 lakosú városrésszé fejlődött.

Nevezetessége

Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt modern római katolikus temploma 1997-ben épült. A templom alapkövét még II. János Pál pápa szentelte be szlovákiai látogatásakor.

Pallós (1886-ig Podlavicz, szlovákul Podlavice) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 2 km-re északnyugatra fekszik.
A 1390-ben Olerdorfemlítik először, de már 1255-ben is létezett, területe Besztercebányához tartozott. 1402-ben Podlavicha, 1404-ben Podlawnycha, 1456-ban Olerdorf, illetve Podlawicz, 1543-ban "Indorf alias Podlawycz", 1773-ban Podlavicz alakban szerepel az írott forrásokban. Mai hivatalos szlovák nevét 1920-ban kapta.
1495-ig különböző nemesi és polgárcsaládok birtokában volt, ezután a Thurzók, majd 1548 és 1848 között a bányakamara volt a birtokosa. 1402-ben vashámor épült itt, a 18 - 19. században fűrésztelep üzemelt területén. Régi templomát 1513-ban építették, 1585-ben bővítették. Ezt a régi templomot 1895-ben be kellett zárni. 1828-ban 91 háza és 705 lakosa volt, akik nagyrészt mezőgazdasággal, állattartással, fuvarozással foglalkoztak, valamint Besztercebánya és Budapest gyáraiban dolgoztak.
Vályi András szerint "PODLAVICZ. Tót falu Zólyom Vármegyében, földes Ura a’ Besztertzebányai Bányászi Kamara, lakosai katolikusok, fekszik Tojavának szomszédságában, mellynek filiája, földgyének felét néha az áradások megöntik, fele termékeny, legelõje elég, fája is van mind a’ kétféle, piatzozása Zólyomban 1/4 órányira, elsõ osztálybéli."
Fényes Elek szerint "Podlavicz, tót falu, Zólyom vármegyében, rónaságon, a tajovai völgyben, ut. post. Beszterczebánya: 443 evang., 188 kath. lak., kik közt 46 telkes gazda, 33 zsellér, 11 lakó, 2 mesterember. A gazdák fuvaroznak is. Urbéri telek 22; majorság nincs. Földe agyagos, de jó, különösen zöldségre, mellyel a megye nagy részét kitartja. A Tajova patak elválasztja a mellette fekvõ Szkubin falutól. F. u. a kamara és Beszterczebánya városa."
1910-ben 980, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. 1966-ban csatolták Besztercebányához.

Nevezetessége

A Szentlélek tiszteletére szentelt új római katolikus temploma 2005 és 2006 között épült.
Szakbény (szlovákul Skubín) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 2 km-re északnyugatra fekszik.
A települést 1524-ben említik először. A Radvánszky család birtoka volt, kivéve az 1687 és 1696 közötti időszakot, amikor a bányakamarához tartozott. Lakói a 18 - 19. században napszámos munkákkal és fuvarozással foglalkoztak. 1828-ban 42 háza és 253 lakosa volt.
Vályi András szerint "SZKUBIN. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura Radvánszky Uraság, lakosai többfélék, fekszik Radvánhoz közel, mellynek filiája; határja jó, vagyonnyai külömbfélék."
Fényes Elek szerint "Szkubin, tót falu, Zólyom vmegyében, hegyoldalban, Podlavicztól csak egy patak választván el; ut. postája Beszterczebánya. Van 271 evang., 120 kath. lakosa, s Tajovka nevü patakja. Egész urb. telek 20; majorsági földek is vannak, de mennyisége nem tudatik. Agyagos és homokos földje még a tiszta buzát is megtermi. Gazdasága s állattenyésztése jó karban. Birja Radvánszky család. "
1910-ben 515, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott, majd az új csehszlovák állam része lett. A háború után lakói mezőgazdaságból éltek és a besztercebányai gyárakban dolgoztak. 1961 és 1966 között Pallóssal egyesítették, majd 1966-ban Besztercebányához csatolták.

Zólyomszászfalu (1886-ig Szászova, szlovákul Sásová, németül Sachsendorf) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 5 km-re északkeletre fekszik.
A falu a 13. század második felében keletkezett, első írásos említése 1350-ből származik. Több nemesi család birtoka, majd 1516 és 1848 között Besztercebánya faluja volt. lakói főként mezőgazdaságból éltek. 1828-ban 51 házában 397 lakos élt. 1830 után több kézműves is élt a faluban, főként kőművesek, mások a környék gyáraiban dolgoztak. Munkásai részt vettek a 19. és 20. század munkásmozgalmi harcaiban.

Vályi András szerint "SZASZOVA. Szakszendorf. Elegyes falu Zólyom Várm. földes Ura Besztertze Bánya Városa, lakosai katolikusok, fekszik Besztertze Bányához nem meszsze, mellynek filiája; határja Kintselováéhoz majd hasonlító."
Fényes Elek szerint "Szászova, Zólyom vmegyében, dombon, ut. postája Beszterczebánya. Van 276 evang., 73 kath. lakosa, egy nagyszerü 1460-ban épült temploma, 12 1/2 urbéri telke, s egy hegyi patakja, Földe homokos agyag, s meglehetõs termékeny. Majorsági föld itt nincs. Birja Beszterczebánya v."
1910-ben 671, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. A háború után a férfiak főként kőműves és ácsmunkákkal keresték kenyerüket. A szlovák nemszeti felkelés idején a faluban fegyverraktár volt. 1966-ban csatolták Besztercebányához.

Rudló (1886-ig Rudlova, szlovákul Rudlová) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 3 km-re északkeletre fekszik.
A falu a 14. század második felében keletkezett a szászfalvi uradalom területén, az osztozkodás során Rudelin bírónak jutott részen. Első írásos említése 1390-ből származik. 1516-ig több nemesi és polgári család birtoka volt, ezután 1848-ig Besztercebányához tartozott. 1828-ban 28 házában 202 lakos élt, akik mezőgazdasággal és kőműves munkákkal foglalkoztak.
Vályi András szerint "RUDLOVA. Rudolszdorf. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura Besztertzebánya Városa, lakosai katolikusok leginkább, fekszik Besztertzebányához közel, mellynek filiája, határjának olly forma minémûsége van, mint Kniczelováénak."
Fényes Elek szerint "Rudlova, tót falu, Zólyom vmegyében, Beszterczebánya szomszédságában, egy dombon, 130 ev., 24 kath. lak., kik közt 19 telkes gazda, 14 zsellér, 4 lakó. Urb. telek 10; allodium nincs. Homokos agyag földe mindent megterem. F. u. Beszterczebánya város."
1910-ben 404, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. Rudlót 1966-ban csatolták Besztercebányához.

Olmányfalva (1886-ig Ulmanka, szlovákul Uľanka) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 7 km-re északnyugatra fekszik.
Vályi András szerint "ULMÁNKA. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura Besztercze Bánya Városa, lakosai többfélék, fekszik Besztercze Bányához nem meszsze, mellynek filiája; határja hegyes."
Fényes Elek szerint "Ulmanka, tót falu, Zólyom vmegyében, a beszterczei völgyben, rónán, 480 r. kath. és evang. lak., kik földészek és kir. munkások. Van 4 1/2 urb. telke, homokos sovány földje, Besztercze nevü pataka. Birja a kir. kamara. Ut. post. Beszterczebánya. "
1910-ben 439, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Szentjakabfalva (1889-ig Jakabfalva, szlovákul Jakub, korábban Svätý Jakub) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 5 km-re északra a Beszterce jobb partján fekszik.
A települést a 13. században említik először, nevét legrégibb épületéről, Szent Jakab apostol tiszteletére szentelt templomáról kapta. Már a 16. századig is főként bányászok lakták, akik a nemesi családok tulajdonában lévő bányákban dolgoztak. Közülük a legjelentősebb a Thurzó – Fugger család, melynek nem volt konkurenciája egész Magyarországon. 1546-ban területének legnagyobb része a bányakamara tulajdona volt, másik része Besztercebánya város birtoka. A kamara rézkohót épített ide, mely főként a Spányi-völgyben termelt nyersanyagot dolgozta fel. A faluban két fűrésztelep, kőbánya és mészégető is működött.
Vályi András szerint "SZENT JAKAB. Tót falu Zólyom Várm. földes Ura a’ Besztertzei Bányászi Kamara, lakosai katolikusok, fekszik Besztertze Bányához 1/2 mértföldnyire, mellynek filiája; határjáank 3/4 része sovány, legelõje, fája van, keresettye a’ Bányákban."
Fényes Elek szerint "Szent-Jakab, tót falu, Zólyom vmegyében, a beszterczei völgyben, ut. postája Beszterczebánya. Van 341 kath., 84 evang. lakosa, egy régi katholikus temploma, egy sodrony-gyára és rézhámora. Homokos földe sovány, s buzát nem terem. Egész urb. telek 12 1/2. Majorság nincs. Birja a kamara és Beszterczebánya város."
1910-ben 424, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott. Területén a II. világháború idején súlyos harcok folytak, az itt átívelő vashidat a németek felrobbantották, de a háború után újjáépült.

Nevezetességei

Szent Jakab apostol tiszteletére szentelt temploma a 13. században épült. Eredeti gótikus szárnyasoltárát még a monarchia idején Esztergomba vitték, ma a templomban ennek másolata látható. A templom harangja 1486-ban készült, az egyik legrégibb harang Szlovákiában. A reneszánsz stallum festményei a 16. – 17. században német festők készítették.
Kisélesd (szlovákul Kostiviarska) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Szlovákiában a Besztercebányai kerületben.
A városközponttól 2 km-re északra a Beszterce bal partján fekszik.
Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír: "Kosztivjarszka, tót falu, Zólyom vármegyében, a beszterczei völgyben, rónán, a Besztercze folyamtól áthasitva, ut. p. Beszterczebánya. Földe agyagos homok, melly buzát kivéve, mindent megterem. Van 8 1/2 urb. telke, de majorság nincs. Lakja 290 kath., 60 ágostai, kik kir. hámorosok és földmüvelők. Van itt egy papirgyár, és egy vashámor. Birja a kir. kincstár és Beszterczebánya városa."
1910-ben 462, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. 1920 előtt Zólyom vármegye Besztercebányai járásához tartozott.

Besztercebánya nevezetességei

  • Várnegyed. Várát, megerősített falait a 13. század második felében kezdték építeni.
  • Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt plébániatemplom. Korábban német templomként volt ismeretes. A várnegyed részeként épített, eredetileg román stílusú templom alapjait a 13. század második felében rakták le. Az évszázadok folyamán többször átépítették, bővítették. Az északi fekvésű, 1478-ben kialakított Szent Borbála gótikus kápolna oltárát a bányászok védőszentje, valamint Lőcsei Pál mester táblaképei díszítik. Déli fekvésű Szent András és Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt kápolnái szintén az 1470-es évek bővítéseinek eredményei. Ezen kápolnák Mária Magdolnát ábrázoló triptichonja és a bronzból készült keresztelőmedence még a kápolnaépítés korából származnak. Mindezen alkotásokat megóvták az 1761-es nagy tűzvész pusztításától, azonban a templombelső jelentős része megsemmisült, tetőszerkezete beomlott, a Lőcsei Pál mester által faragott főoltára is a lángok martalékává vált. A tűzvészt követően barokk stílusban építették át. Főoltárának Szűz Mária Mennybemenetelét és a Szentháromságot ábrázoló festményei Johann Lucas Kracker alkotásai.
  • Városháza.
  • Szent Erzsébet templom.
  • Szent Kereszt templom. A szlovák templomként ismeretes templom az 1406-ban épített Szent Mihály-kápolna bővítése által keletkezett 1561-ben. Mai arculatát az 1761-es nagy tűzvészt követő átépítések folyamán vette fel. Főoltárának domborművei Szűz Máriát és Mária Magdolnát ábrázolják. Reneszánsz keresztelője 1652-ből származik.
  • Pap-bástya és Bányász-bástya.
  • Több gótikus és reneszánsz stílusú polgárháza van.
  • A katolikus gimnázium kertjében kuriózumnak számító, mintegy százéves, védett bodzafa található, melynek magassága eléri a 8 métert, törzsének kerülete 165 centiméter, koronájának átmérője 10 méter körüli.

Híres emberek

Testvérvárosai


Pápa, a reformáció városa

Debrecen a kálvinista Róma, Pápa pedig a reformáció városa.  A gondolatot az adta, hogy tavasszal elmentem Pápa városába, mert a Reformata M...